- Sajnálom. – mondta csöndesen.

- Mit? – nézett a könnyekkel áztatott szempárba, amik kéken csillogtak a holdfényben.

- Összekönnyeztem a fölsőd. – mosolygott a srácra, aki szintén mosolyra húzta száját.

- Nem baj. – felelte.

- Sesshoumaru? – nézett ártatlanul a démonra, aki jelezte, hogy várja a kérdést. – Mikor mentek el?

- Nem tudom, talán holnap reggel. – felelte a fiú. Kinuye kibújt az ölelő karok közül és indulni készült, bár nehezére esett. – Hová mész?

- Csak sétálok egyet. Jössz te is? – nézett le a démonra, aki kis gondolkozás után felállt és egymás mellett indultak az erdő felé.

- Hová megyünk? – pillantott körbe a fiú.

- Majd meglátod, csak gyere utánam. – mosolygott a démonra.

Néhány perc néma sétálás után, Kinuye előre szaladt és átment a szemben álló, magas bokrok között. Sesshoumaru nem értette a lány viselkedését, de követte a példáját, csak ő nem sietett. A bokrok mögött egy kis tavacska állt. Három méter magasról vízesés zúdult bele a tóba. A csobogást alig lehetett hallani. Egy kis fa állt a tó annak a szélén, ahol a vízesés eggyé vált a tavacskával. Sesshoumaru Kinuyét a cseresznyefa alatt látta meg, miközben a törzset simította végig. Sesshoumaru átugrott a túlpartra, a lány mögé nem sokkal.

- Itt nem nyugodtabb? – kérdezte meg sem fordulva Kinuye.

- De, szép ez a hely. – nézett körbe és megakadt a szeme a fa levelein, amelyek most kékes fénnyel világították meg a teliholdas éjszakát. – Ez hogy lehet?

- Csak egy kis varázslat, de szerintem így jobb. – fordult meg a démonlány és a fiúra pillantott, aztán a vízhez sétált és leguggolt a széléhez. Visszanézett a démonra és elmosolyodott.

- Ezt te csináltad? – lepődött meg a fiú.

- Igen, ez az én erőm. – felelte, még mindig Sesshoumarura nézve.

Jobb kezét a vízbe mártotta, és amikor kihúzta, hullámozni kezdett a felszíne. Egy pillangóforma emelkedett ki a vízből, aztán elvált tőle és felröppent a levegőbe, egyenesen Sesshoumaru jobb vállára szállt. A kutyadémon egyik ujját odatartotta, mire a kis állat rámászott és közelebbről megfigyelhette. A lepke átlátszó volt, de világoskék, akár a víz. Kinuye Sesshoumaru elé sétált és nézte a fiú arckifejezését, ami lepődött és egyben kíváncsi volt.

- Hogy tetszik?

- Még nem láttam ilyet, de tetszik. Bármilyen formát tudsz csinálni? – nézett a lányra, és a lepkét a másik kezébe adta.

- Persze, de, csak ha van annyi víz, mert ha nincs miből, nem lehetséges. Mit szeretnél látni? – kérdezte és újra a vízhez sétált, majd a pillangót a tavacskába helyezte.

- Nem tudom, ezt rád bízom. – a lány mellé ment és figyelte minden mozdulatát.

Kinuye a kezével megkavarta a vizet, majd felállt és hátrébb lépet. A vízből szép lassan kiemelkedett egy alak, ami kis idő után formát öltött, Sesshoumaru nem kis megdöbbenésére. A vízben egy 17 éves kinézetű fiú állt, térdig érő hajjal. Sesshoumaru furcsa szemekkel pillantott a mellette álldogáló angyali mosollyal rá pillantó Kinuyera.

- Na, milyen? – kérdezte visszafojtva a kuncogását, mert a démon elég érdekesen tekintett rá.

- Élethű. – döbbenten válaszol. Kinuye kinyújtja a teremtménye felé a kezét, aki megfogja és kilépett a partra. A démonlány behunyja a szemét és koncentrál, de amikor kinyitotta a fiú nem átlátszó volt, hanem színes, és teljesen élethű.

- Ez lennél te! – mosolygott a lány a démonra és elengedte a fiú kezét.

- Csak kinézetre olyan, mint én? – nyugodott le a fiú.

- Nem, én irányítom, de az erőd egy kis részét örökölte talán, de nem biztos. Eddig még nem nagyon formáltam meg, embereket és démonokat. – rántotta meg a vállát Kinuye, majd a teremtményére nézett, aki visszasétált a vízbe és újra cseppfolyós lett.

- Az eredeti szerintem jobb. – mondta büszkén és karba tette a kezét Sesshoumaru.

- Vissza kell mennem. – tért el a témától Kinuye és szomorú szemekkel a démonra pillantott. A fiú ránézett a lányra, majd a fára pillantott, hogy ne láthassa az arcát. – Sesshoumaru. – szólította meg a démont.

Sesshoumaru a démonlányra pillantott, és Kinuye ajkait érezte a sajátján, amitől ledöbbent. A lány ezt kihasználva átugrott a túlsó partra és még egy ugrással bevetette magát az erdőbe, hogy a fiú ne vonhassa kérdőre tette miatt. Sesshoumaru nem mozdult meg, még egy percig, aztán azt vette észre, hogy miután a lány elment, a kéken világító levelek elvesztik fényüket. Ő is visszaindult a palotába, de út közben Kinuyén gondolkozott. „Tele van meglepetéssel ez a lány, nem tudom kiismerni.” Halvány mosoly jelent meg a szája szélén, és belépett a démonokkal teli terembe, ahol jót mulattak. Leült apja mellé és figyelte az eseményeket. Inutashio és Sesshoumaru egymásra néztek, és a hatalmas démon megpillantott valamit a fián. Az egyik ujjával a szájára mutatott egy mosoly kíséretében. A démon megértette és végighúzta a kezét az ajkain, de amikor a kézfejére nézett, halványan elpirult, mert rózsaszín rúzst törölt le, ami Kinuye ajkairól került a sajátjára. Letörölte és csöndben hallgatta beszélgetést, ami nem nagyon érdekelte. Inutashio észrevette, hogy fia unatkozik, ezért megszólította a vendéglátójukat.

- Bairei, ha nem lenne baj, mi lepihennénk, mert fárasztó utunk volt. – mondta a hatalmas kutyadémon, de ezt, csak kitalálta, hisz már négy napja Keleten voltak, csak neki még el kellett intézni egy-két dolgot.

- Rendben, Sata majd elvezet titeket a szobátokba. – felelte és tovább beszélgettek.

A két démon felállt és kisétált a teremből. Az ajtóban ott állt a szolgálólány.

- Kérem, kövessenek. – hajolt meg a lány és átmentek a kis kerten, majd a baloldalon fekvő folyosóban, megállt egy ajtó előtt, amit kinyitott. Inutashio ment elől és utána a fiú. – Fiatalúr, önnek külön szobát szántunk, kérem, jöjjön utánam. – szólította meg a fiút, aki kis idő után követte a cselédet.

Visszamentek a kerthez és megállt a szolgáló a folyosótól jobbra fekvő szobánál. Sesshoumaru belépett helységbe és körbenézett. A fekvőhelyen kívül, egy éjjeli szekrény volt, amin egy kis gyertya volt arra a célra, hogy bevilágítsa a szobát, bár nem nagy fénye volt. Levette a páncélját és ledobta a szekrény mellé. Lefeküdt az ágyra és a plafont nézte. Bal lábát felhúzta és karját a feje alá rakta, összekulcsolva. „Ideérzem Kinuye illatát, a közelben van.” – gondolta magában, majd elnyomta az álom.

Reggel a démonlány, amikor felébredt, halványkék lenge kimonót vett fel, amit fehér virágszirom minták díszítettek és sötétkék, vékony övet kötött a derekára. A haját kieresztve hagyta, miután megfésülködött. Elindult az apjához, hogy megkérdezze, miként döntött a házasságról. Bekopogott az ajtón és belépett.

- Apám, hogy döntöttél? – kérdezte lehangoltan.

- Még sehogy. Azt szeretném, hogy te válaszd ki a férjed, a jelentkezők közül. – nézett az ajtóban álldogáló lányára. Kinuyenak az utóbbi mondat olyan volt, mintha a szívéből kiálló tőrt mélyebbre döfték volna, hisz senkihez nem akart hozzá menni. Ezt úgy fogta fel, hogy kiválaszthatja, hogy milyen fegyverrel ontsák ki az életét.

- Apám, csak akkor házasodok, ha idősebb leszek. – felelte dühösen.

- Én is arra gondoltam, de kit választasz? – kíváncsiskodott az Ezüstsárkány, de tudta, hogy ez fáj a lányának.

- Nem tudom, majd közlöm veled, miként döntöttem, hogy ki legyen az, akit meg kell tűrnöm, majd magam mellett. – azzal a lány megfordult és kisétált a helységből, egyenesen a testvéréhez.

Fumie a többi démongyerekkel játszott, amikor megjelent a Feketesárkányok egy csapata, sasdémonokkal, akik a szövetségesük volt. A gyerekek sikítozva menekültek, amikor ezt észrevették, de néhányukat elragadta egy sas és magukkal vitték őket. Az Ezüstsárkányok, akik a közelben voltak, felvették a harcot az ellenséggel, de képtelenség lett volna, ha tízen legyőztek volna tíz Feketesárkányt és húsz sasdémont. Kinuye fülét megcsapta a sikítások hangja, ezért dühét elfeledve rohanni kezdett abba az irányba. Amikor odaért, egy sas éppen a húgát akarta elragadni. Neki ugrott a támadónak, hogy megmentse a testvérét, aki mostmár őt tekintette ellenfelének.

- Fumie, menekülj! – kiáltott a démonlány, hátra sem nézve és kitért a támadó karmi elől.

- Jó. – mondta és szaladni kezdett a palota felé, de nem vette észre, hogy egy másik sasdémon őt célozta meg. A gyerek sikított egyet, amikor felkapta a madár. Kinuye odakapta a fejét és a távolodó testvérét, pillantotta meg.

- Fumie!!! – kiáltott fel és segítségére sietett volna, ha az ellenfele nem csapta volna neki egy fának a szárnyaival. Nehézkesen felállt és újra elindult, de a madár feltartotta. A kislányt már alig látta, ezért minden erejét összeszedve karmaival megölte a sasdémont, de már késő volt, mert már eltűntek a szeme elől. Kétségbe esetten kapkodta a fejét, de nem találta őket az égen. Térdre rogyott és könnyezve a földet verte, hiszen nem tudta megmenteni a testvérét. Felhők gyűltek a feje felett, de még nem eredt el az eső. Néhány perc múlva a jobb vállán megérzett egy kezet. Szipogva felnézett és meglátta az apját. Letörölte könnyeit és szembe állt a férfival, aki szomorúan tekintett lányára, majd magához rántotta és megölelte Kinuyet.

- Mi történt? – kérdezte lágy hangon Bairei.

- Apám esküszöm, hogy visszahozom, az életem árán is. Esküszöm! – súgta az apja fülébe, majd kibontakozott az ölelésből és elindult a palota felé.

Éjszaka volt, a csillagokat néhol eltakarta egy-egy felhő. Kinuye a szobájában átöltözött és felvett egy kényelmesebb sötétkék kimonót, amiben jobban lehetett mozogni, és világoskék övet kötött a derekára. A haját felkötötte, hogy ne akadályozza a mozgásban. Sata lépett be az ajtóba, kezében egy karddal. Kinuye elvette és felkötötte a fegyvert az oldalára, majd kisétált a szobából. A szolgáló követte a kertbe a lányt.

Köszönöm Sata, hogy segítettél. – szólt hátra és felugrott a tetőre, majd néhány szökkenés után, a fák közé vetette magát, és eltűnt az éjszakában.