- Szegény, mért kell bántani? Így se törődik vele senki, mért kell még bántani?

Shiroban forrt a vér. Hogy mondhatnak ilyet??? Mi ő? Kutya hogy törődni kelljen vele?? Nincs szüksége senkire. Főleg nem ilyen szánalmas ostobákra. Az arcán viszont nem látszott a méreg. Ugyan olyan volt mint mindig. Szemében a szomorú semmi tükröződött. Megalázás. Ez volt az ami egyetlen egy nap se maradhatott el. Bejött a tanár és csendre intett mindenkit. Majd egyébként is mérges szemei a felborított székekre szegeződtek.

- Ezt ki tette?? - szólalt felháborodott hangon a magas, kopasz matektanár.

- Shiro volt! Elkezdett ugrálni a padokon és kiabált! Torka szakadtából. - zengte Atshushi idegesítő, mély, mégis nyálas hangján.

Erre mindenki elkezdett röhögni. Köztudott ugyan hogy Shiro meg se mozdul, nem is beszél ha nem muszáj, ha pedig az, akkor olyan észrevétlenül és halkan hogy ha az ember akarná se venné észre. A tanár nem mutatott érdeklodést a különleges válasz iránt, sőt, mintha meg se hallotta volna, kérdőn nézett az osztályra. Igaz, tudta hogy ezek itt semmit se fognak bevallani. Ezért odament, és a helyére tette azokat. Majd belekezdett, hosszú, hosszú magyarázásába akit senkit se érdekel. Igen. Még Shirot se érdekelte. Azon járt az esze mint mindig. Hogy lehetne elbújni. Elbújni valahova ahol senki sem lát, ahol kitöltheti dühét az embereken.

A középkori Japánban:

Két igen erős férfi harcolt. Mindkettő jóképű volt. Az egyik sötétzöld ruhát viselt, hosszú fehér haja volt és szürkés zöld szeme. A másik fehér ruhát viselt, neki is hosszú fehér haja volt és aranysárga szeme. Mindketten kardal harcoltak. Sehogy se tudtak dűlőre jutni. Csak harcoltak és harcoltak. Komoly sérüléseik voltak, de még mindig elszántan csillogott a szemük. A harc minden pillanattal komolyabb lett. Egyre nagyobb támadásokat zúdítottak egymásra. A zöld ruhásnak hirtelen elege lett és egy hatalmasat ugrott hátra.

- Elég Sesshoumaru! Jóból is megárt a sok. Most meghalsz! - kiáltotta elszántan, majd kardja körül hatalmas vörös aura keletkezett, amit Sesshoumarura irányított. Az védekezés képen maga elé vonta kardját, hátha ez megvédheti, de tudta, ez nem igaz. A hatalmas energiaörvény elérte és telibe találta. Hatalmas fájdalom járta át, kifáradt testét ami már a levegőben száguldott. Gazdája képtelen volt irányítani így várta a kemény föld ütését. De nem történt meg. Nem érkezett talajra. Csak zuhant. Erre emlékezett csupán, aztán elájult. Pár órával később fájdalmak közepette ébredt. Hirtelen nem tudta hol van, csak pár perc után ugrott be mi is történt. Vagyis nem igazán tudta mi is történt. Körülnézett. Egy szűk kis helyiségben volt. Fafal vonta körül. A szellem cseppet se habozott, fölállt és kiugrott amibe beleesett. Egy kisebb szobában találta magát szintén fából. Nem az a hely volt ahol utoljára harcolt. Hátranézett, hogy végül is miből ugrott ki. Egy kút volt.

* Hova kerültem?* Ajtó állta útját. Nem volt akadály, minden erőfeszítés nélkül áttörte. Fura dolgok voltak odakint számára. Nagy tömbök ablakokkal. Házak talán. Lépett párat. Aztán többet. Sokat nézelődött. Mindent. Ez a nagy ricsaj…nem volt hozzászokva.

*Ez olyan mint egy kert…* Kilépett a járdára. Emberek jártak keltek, végezték a napi dolgukat.

*Ez a borzasztó halandószag elviselhetetlen. És mért bámulnak ennyire?* Igen, valóban nézték a különös teremtményt hisz ez nem megszokott ebben a világban. Iskolás lányok, férfiak, öregek.

*Ezeknek a lányoknak pontosan olyan ruhájuk van mint a korcs öcsém barátnőjének. Talán ez az a világ ahonnan ő jött. Már hallottam valamit erről. De ebből épp elég volt. Azt hiszem vissza megyek. Semmi keresnivalóm itt* Sarkon fordult és visszament a kúthoz, és beleugrott. Ahogy leérkezett megint fölugrott és ott találta magát a középkori Japánban. Ekkor azonban nem is sejtette hogy valaki követte őt…. Egy lány volt. Felkeltette a figyelmét a különös öltözetu férfi. Úgy gondolta bolond és véget akar vetni az életének azért ugrott a kútba. Ezt a lány igen jó ötletnek találta ezért követte. Ahogy kikászálódott a kútból, nem tudta mire vélni a különös helyet.

- Talán ez a mennyország? - Gondolkodott hangosan. - Nem érdekel. Akárhová is kerültem itt legalább nincsenek vihorászó osztálytársak.

Ballagott amerre az orra vitte. Bolyongott erdőkön, pusztákon keresztül. Már vagy a harmadik erdőn verte át magát keservesen, de most valahogy sehogy se tudott kikeveredni onnan. Hirtelen egy férfi jelent meg előtte. Fehér bundát és valami majom álarcát viselte.

- Talán eltévedtél? - kérdezte nyálas és nyugodt hangon a férfi.

- Igen. Mi ez a hely? Hová kerültem?

- Hmm…talán meg van zavarodva, de az is lehet hogy valahonnan máshonnan jött. Azt hiszem még a hasznomra lehet. - ezek a gondolatok keringtek az idegen fejében. Ismét gonosz tervet forralt.

- A nevem Naraku. Gyere velem mindent elmondok erről a helyről, cserébe te is mindent elmondasz arról ahonnan jöttél. Megegyeztünk?

Shiro lassan bólintott majd Naraku megfogta a vállát és eltűnt vele. Egy nagy szobába érkeztek meg ahol egy nő és egy kislány állt.

- Naraku! Végre megérkeztél! Mért nem szóltál hogy…ki ez itt veled? A szaga alapján halandó. Megint van valami terved? - Tudakolózott a nő akinek fekete haja és vörös szeme volt, hosszú ruhát viselt és egy legyezőt tartott a kezében.

- Kagura! Ne gondolj mindig rosszra. Ő csupán csak egy eltévedt lány aki úgy látszik nem ismeri ki magát a környéken. - Válaszolt Naraku, közben pedig szeme csillogásával kisebb jeleket adott Kagurának hogy nem ez a terve, de ezt a lánynak nem kell tudnia.

Kagura alig észrevehetoen bólintott és kisétált a szobából. Követte a példáját a kislány akinek mellesleg fehér haja és ruhája volt, és egy tükröt tartott a kezében.

- Nos, először kérlek áruld el a neved. - Szólt Naraku aki eközben levette magáról a valószínűleg meleg bundát, ami alatt sötét ruha volt. Ezzel felfedte arcát a lány előtt.

- Shironak hívnak. - Hallatszott a tömör, halk válasz a lánytól.

- Üdvözöllek Shiro a palotámban. Most mondd el mi történt pontosan. - ült le a lány elé a férfi majd figyelmesen hallgatta a történteket. Amit nem font regénybe Shiro. Ezt is ugyanolyan tömören mondta el mint minden mást.

- Ez nagyon érdekes. Tehát a kút túloldaláról jöttél. És nem is akarsz visszamenni oda. - ez még Shiro magyarázatánál is tömörebb volt.

- Igen. Kérlek, mondd meg mi ez a hely. - Szinte már könyörgött a lány, ami nem csoda hisz mióta itt van, senki sem hajlandó választ adni neki.

- Természetesen és is beszámolok. És Naraku beszámolt. Mindent tövéről hegyire elmondott Shironak a szent ékkorol, Inuyasháékról, a szellemekről természetesen kihagyta azokat a részeket amik Shirot elijeszthetik tőle. Úgy állította be mintha Inuyasha egy hataloméhes félszellem lenne aki meg akarja kaparintani csak magának a szent ékkövet. Shiron most se látszott semmi érdeklodés, pedig belül vadul kapált a szíve a remény tudtáért.

- Tehát a szellemek sokkal erősebbek mint az emberek, sőt ezért gyűlölik, gyilkolják őket. - Foglalt össze Shiro épp úgy ahogy az előbb Naraku tette.

Naraku rájött hogy talán nem kellett volna ilyen rémítően fogalmazni de mielőtt kijavíthatta volna a lányt meglepő reakciót mutatott.

- De hisz ez nagyszerű! - Örvendezett Shiro, Naraku legnagyobb meglepetésére. - Mit meg nem adnék érte ha én is szellemmé változhatnék…

- Mért gondolod így? - Érdeklodött Naraku próbálva visszatérni a meglepetéstől.

- Mert ha én is szellem lennék bosszút állhatnék! Legyilkolnám az össze embert akik annyi szenvedést okoztak nekem! - Most az egyszer kimutatta érzéseit. Csak úgy lángolt az arca, a szeme a tűztől.

- Nos, lehet hogy én tudnék neked segíteni ebben. - Naraku arcán gonosz mosoly húzódott végig.