Felébresztettelek? Nem akartam. – rohant oda Kagome és máris nekilátott barátai ápolásához. Mikor végzett megszólalt. Na én most elmegyek ételért, sietek vissza. Én is veled megyek! – pattant fel Inuyasha. Nem még megállni se tudsz. Egyedül megyek. Sippo senkit ne engedj ki innen. - Igenis. – Sietek vissza! - És Kagome elindult a legközelebbi faluhoz. Mikor odaért kicsit meghökkent, ugyanis a faluban mindenki feketébe volt öltözve. Mélabús, melankolikus hangulat uralkodott az embereken. Csöndben sétáltak az utcákon és fel-felnéztek a közülük igencsak kirívó lányra. Kagome eléggé furcsán érezte magát, leszegte fejét és úgy baktatott egy nagyobb épület felé. Elnézést, élelmet szeretnék kérni, gyógyítok cserébe. – ajánlkozott a házból kilépő cselédlánynak. Gyógyítani? – Igen, papnő lennék. – “Végül is, ez félig igaz…” – gondolta Az úrnő kislánya elájult és ágynak esett, senki sem tudja, mi van vele. Már egy hete nem kelt fel. Úgy gondolod, tudnál rajta segíteni? – Megnézem, mit tehetek. – Kövess! – intett a szolgáló Kagoménak és bevezette egy terembe. Mika, mit akarsz. Mondtam, hogy senki nem jöhet be ide. – mérte végig Kagomét. Bocsáss meg, úrnőm. Ez a lány azt állítja, megtudja, gyógyítani a kisasszonyt. – Hé, azt mondtam, megnézem! – rikkant fel mérgesen az említett. Te lány, valóban tudnál segíteni az én Chidorimon. – derült fel az eddig síró asszony. Lehet. – lépett közelebb a padlón fekvő kicsihez. Alig lehetett hat éves. Fekete hajtincsei szemébe lógtak. Hófehér arcán patakzott a verejték. Kagome kezét a lány homlokához emelte, de rögtön el is kapta. Ez fáj! – sikkantott fel, jobban megnézte – egy szellem a kislányon! – jelentette ki. Chidori! – Várjon, ne érjen hozzá! – figyelmeztette az anyát. Kezét Chidori fejéhez tartotta. Rózsaszínes fény tört elő abból… Anyuci! – kiáltott fel hirtelen a kislány. Chidori, jól vagy! – ölelte át – Hogyan hálálhatnám meg? – zokogott még mindig az örömtől. Én csak ételt szeretnék. – Mika! Adj neki annyi élelmet, amennyit csak elbír! – Igenis. – állt fel Mika és elvezette a lányt – Tessék! - tömte teli Kagome táskáját, és útnak eresztette. Kagome kifelé haladt, mikor valami bele nyílalt. Hátrafordult, de csak egy fiút látott ott, így hát elindult visszafelé. “Azon a lányon Sesshoumaru illata…” – elmélkedett az idegen, majd követni kezdte Kagomét. Kagome. Hol voltál ennyi ideig. Inuyashát alig lehette visszatartani! – panaszkodott Sippou. Sajnálom, siettem, ahogy csak tudtam. – magyarázkodott – Rin gyere, egyél. – szólt a kicsihez, aki szemét dörzsölve mászott ki gazdája prémje alól. Mirokunak nem kellett könyörögni, egyből nekifogott. Inuyasha, egyél te is! – Nem. – makacsolta meg magát, még mindig neheztelt a lányra. Ne csináld, hoztam egy csomót. – Nem kell. – Rendben. Te tudod. Sango kérlek, gondoskodj róla. – Sango csak bólintott és lenyomott egy nagy adag rizst a hanyou torkán - Sesshoumaru? – fordult a szellemhez. Nem. – Ez nem kérdés volt. Súlyosan megsérültél, eszel! – hallatszott a szigorú parancs, majd tett is követte. Kagome letérdelt mellé és elkezdte etetni, az ellenkező “5 éves gyereket”. Inuyasha majd szétrobbant a dühtől. Ezt persze bátyja észre is vette, és kifejezetten élvezte, ahogy Kagome darabonként adja szájába a húst és itatja vele a levest. “Az a lány közel áll Sesshoumaruhoz…” – vonta le következő következtetését az ismeretlen alak, aki az ablakból leste, mi történik. Inuyasha megetted? – ment oda hozzá Kagome. A hanyou nem tudott felelni mivel még mindig teli volt a szája, csak hátat fordított. A szellemirtó lány, olyat vágott a hátára, hogy egyből lecsúszott a falat a torkán. Inuyasha ne csináld már, olyan vagy, mint egy kisgyerek. – Én kisgyerek!? – háborgott a hanyou. Egyél szépen. Meg kell gyógyulnod. – Inuyasha hallgatott, majd nekilátott az előtte lévő kupacnak. Kagome - sama. – hallatszott Rin hangja a sarokból. Tessék. – ment oda hozzá kedvesen mosolyogva. Rin intett, hogy hajoljon közelebb. Kagome – sama a nagyúr súlyosan megsérült ugye? – Sajnos eléggé, de az a furcsa, hogy nem tudom, mi okozza gyengeségét. Semmiféle seb, vagy vágás nincs rajta. A vérzését már elállítottam, de még mindig veszélyes lenne továbbállnotok. – De ugye rendbe jön? – ordította suttogva. (Nem tudom, hogy csinálta, de ügyi volt J ) Remélem, de mindenképpen itt kell maradnotok. Rin, Sesshoumaru tovább akar menni, amíg azt hiszi te rosszul vagy maradtok. – Értem. – vágta magát haptákba, jelezve mindent megtesz az ügy érdekében. Köszönöm. – simogatta meg a kislány buksiját. “Hát aggódik értem…” – töltötte el melegség a nagyúr szívét, mert mindent hallott, végül is kutya. Sesshoumaru nem értette, miért örül ennyire a dolognak, de boldoggá tette és magában még el is mosolyodott. Látta, ahogy Rin színpadiasan fájlaltatja pociját és össze-vissza hablatyol. Ha nem tudná, hogy csak megjátssza, talán még aggódna is a cselfes gyerekért. Esteledett, mindenki nyugovóra tért. Sesshoumarun kívül már mindenkinek begyógyultak a sebei. A szellem még mindig eléggé rosszul érezte magát, gyengének és sebezhetőnek. Kagome virrasztott mellette. Nem nagyon beszélgettek. Rin, aki ott aludt a nagyúr mellett néha megszorította a lány szoknyáját, rémálma volt. “- Sesshoumaru – sama ne! – kiáltott (fel hangosan, állmában Rin), de már késő volt a nagyurat átdöfte egy hatalmas kard. Kagome a tűz mellett feküdt mozdulatlanul, haldokolt. Majd egy női hang hallatszott: - Mert téged szeretett…” – Rin felriadt. Tiszta víz volt, görcsösen ölelte át Sesshoumarut, aki erre felszisszent. Mi a baj Rin. – nézett a kicsire – Aludj szépen. – nyugtatgatta, majd maga mellé fektette a prémjére. Kagome csak mosolygott, olyan furcsa volt még mindig neki ez az egész. A nagy Sesshoumaru, mint gondoskodó apa. Minden megeshet. Mit nézel halandó?! – zökkentette ki a lányt gondolatmenetéből Sesshoumaru. Semmit, csak annyira kedves vagy mikor így törődsz Rinnel. – mosolygott Kagome. Kedves?! – háborodott fel – Majd meglátjuk ki a kedves, ha a mérgezett karmaim átfúrják a tested. – ült fel nagy hévvel. Sh. Most pihenned kell. – nyomta vissza a szellemet vállánál fogva, ami elég kellemetlen helyzetbe fulladt – Bo… bocsánat. – pirult el a lány, mivel alig két centi volt köztük. Sesshoumaru szíve egyre hevesebben vert, de nem mutatta ki. Arca teljesen fagyos volt. Félre nézet és felültette a ledermedt lányt. Kagome még mindig paradicsom színűen előkotort egy bögrét és öntött a még délután lefőzött gyógyfüves teából. Sesshoumaru kezébe nyomta, nem bírt a szemébe nézni. Egyszerűen szégyellte magát, hogy miért nem tudta. “Hiszen nem csináltam semmi rosszat, csak véletlenül ráestem…” – elmélkedett és, ha lehet még jobban elvörösödött. Mi az, halandó? – gúnyolódott a youkai, közelebb hajolt hozzá, majd a fülébe súgta: - Az öcsém. - Hogy mi? – értetlenkedett Kagome, de mikor hátrafordult szembe találta magát az igencsak dühös Inuyashával. Mégis mi a fenét csináltok ti itt?! – nézett dühösen a hanyou. Éppen esti mesét olvas nekem, nem tudok aludni. – szórakozott tovább Sesshoumaru. Se… semmit. – jött zavarba Kagome, felállt és megnézte, hogy van Sango. Inuyasha és Sesshoumaru még sokáig néztek farkasszemet, majd ők is lefeküdtek. Kagome indulunk tovább! – szólt a lánynak Inuyasha – El kell vinnünk a Tetsusaigát, meg kell javítatni. - De hát Sesshoumaru még nem elég erős. – ellenkezett Kagome. Itt hagyjuk! Te megtettél érte mindent. – Inuyasha! Hogy mondhatsz ilyet?! Nem hagyhatjuk itt csak úgy a bátyádat. – Dehogy is nem! – Rendben ti menjetek, és ha végeztetek, gyertek vissza értem. Én itt várok rátok. – De Kagome! – ugrott oda Sippou. Nem lesz semmi baj, nem hagyhatom itt őket. – Akkor viszont Mirokuék is maradjanak. – Toutousai hegyére úgyis csak én mehetek. Egyetértek. – egyezett bele Sango. Inuyasha! Vigyázz magadra! – szólt még utána Kagome – Sippou, menj utána! – Rendben, figyelek rá! – szaladt utána a kis róka. Kagome miért volt erre szükség? – telepedett a lány mellé Sango. Nem tudom, rossz érzésem van. – Kagoménak igaza van. – csatlakozott a szerzetes – Dühös démoni energiákat érzek. Esteledett nyugovóra tértek. Kagome szokás szerint Sesshoumaru mellett virrasztott. Már három napja nem aludt semmit, elég fáradt volt. Ásított egyet aztán eldőlt. A szellemre esett. Sesshoumaru csak feküdt egy ideig, majd már nem bírta tovább. Átölelte a lányt, jól magához szorította, beleszagolt, majd keserű mosollyal Rin mellé fektette. Reggel mikor felébredtek, megreggeliztek. Kagome, elhívtak szellemirtásra, négy nap múlva jövünk. Miroku is elkísér, remélem, nem húzódik el. - Rendben siessetek vissza. – (tudom kicsit erőltetett, de azt akartam, hogy egyedül legyenek, majd még Rinéket is elintézem…) Kagome nem baj, ha egyedül hagyunk? – kérdezte Miroku. Nem leszek egyedül. Itt van Rin, Jaken és Sesshoumaru. – Biztos? – Persze menjetek csak. – Sango és Miroku elindultak a nagymacskán utazva. Hogy van Rin? – törte meg a csendet a youkai. Jobban, de még alszik. – Tudom, hogy nincs semmi baja. – fordult Kagome felé. Mi… miről beszélsz? – próbálta menteni a helyzetet. Az egész csak azért van, hogy itt maradjak… és igazad van, tényleg gyenge vagyok, de ezt a világ összes kincséért sem vallanám be senkinek. – a szellem felült és közelebb húzta magához Kagomét – Figyelnek! – suttogta – Nem tudom ki az, de azóta figyel minket, mióta élelmet, hoztál a faluból. – Figyel?! – Jaken! - szólt immár hangosan – vidd Rint és Kagomét Kaelde anyóhoz! – parancsolt a kis szolgára. Én itt maradok! – jelentette ki Kagome. Veszélyes lehet! – suttogott ismét. Azt mondtam, maradok! – Jaken és a még félálomban lévő kislány Aunt hátán mentek Kaelde anyóhoz. “Mi ez? Már csak ketten maradtak… Ez módosít a tervemen…” – elmélkedett a leskelődő férfi. Ezt idd meg! Visszanyered tőle az erődet, két napig főztem. – nyomott a szellem kezébe egy csészét. Sesshoumaru csak nézett a teára, de valami olyan undorral, amit még ember nem látott. Erőt vett magán és lehúzta. Ettől majd meggyógyulsz, remélhetőleg. Szóval, mi ez az egész? – Nem tudom, mondtam már, hogy nem ismerem, meglep, hogy féleszű öcsém nem vette észre. Kilométerekre bűzlik a démon szaga. – Nos, akkor mit tegyünk? – Semmit. Megvárjuk, hogy ő lépjen. – hallatszott a higgadt felelet. Tudod, te meg Inuyasha két teljesen más személyiség vagytok. Ő már régen nekirontott volna, még akkor is, ha éppen összeesni készül. – Ostoba halandó! Ne hasonlíts engem ahhoz a korcshoz! – háborodott fel. Ami azt illeti, mindenképpen itt kell maradnunk még pár napig. A többiek itt fognak keresni engem. Addig leszel szíves normálisabban viselkedni velem. - Kagoméből csak úgy dőltek a szavak. “Én igazán nem értem néha olyan kedves, de van, amikor egyszerűen kibírhatatlan…” – gondolkozott Kagome. Mivel látom, erőre kaptál, én most elmegyek fürödni. – fejezte be a lány, majd elindult a közeli tóhoz. Sesshoumaru most ledermedve ült ott, mint egy szobor. “Hogy mert velem, a fenséges szellemmel így beszélni egy közönséges halandó?! Ha akarnám, bármelyik pillanatban megölhetném… Nem, ez nem igaz. Én egyáltalán nem akarom megölni…” – higgadt le a youkai – “Mi ez? A démon szaga… távolodik… KAGOME!” – a szellem semmivel sem törődve elviharzott. Á, vége megfürödhetek. Olyan jó ez a hőforrás. – merült Kagome a melegvízbe. Jó mi? – hallatszott egy ismeretlen hang. Ki az?! – kapta oda fejét. Uyoko… Te Kagome vagy, ha minden igaz. – lépdelt a tópartra a démon. Mi… mit akarsz tőlem?! – sikkantott és vállig lebukott a vízben. Tőled semmit. Sesshoumaru… - Sesshoumaru… ismered? – Igen ismerem. Kije vagy te neki? – Kije? – értetlenkedett – Hát ez bonyolult… útitársa, halálos ellensége, gyógyítója… - Szerelme? – nézett a lányra lángoló tekintettel. Dehogy is, honnan veszel ilyesmiket?! – pirult el Kagome. Hát akkor? Magához ölelt, féltett, nem úgy mintegy barátod. – Nem emlékszem, hogy átölelt volna bármikor is. Félteni, meg csak én féltettem, azt se szerelemből, hiszen sérült volt. A Sesshoumaru féle szellemek, akik gyűlölik az embereket, nem igazán szoktak szerelmesek lenni. – Nem?! Ostoba lány! Idegesítő vagy! – jelentette ki majd már indult is volna az ijedt lány felé, de valaki megfogta kezét. Uyoko. Régen láttalak. – hallatszott a hűvös hang. Egy pillanat. Nem azt mondtad, hogy nem ismered?! – pattant fel Kagome. Hm, szépek. – mosolyodott el Sesshoumaru. Mi? Á! – guggolt le ismét a vízben, annyira zavarba jött, hogy még a szemei is alig látszottak ki a vízből. Ő itt Uyoko. Mikor még Inuyasha meg se született, apám eljegyzett minket. – U… úgy érted, ő lány. – döbbent le. Igen, nő vagyok. És megszégyenítettek azzal, hogy otthagytak. Emlékszel, 2000 év múlva a Hirakija vízesésnél. Letelt az idő, jócskán letelt. Lássuk csak három éve. Ott vártam rád három évet. – Nem mondtam, hogy elmegyek. Feleségül meg végképp nem veszlek. - Miért nem? Talán valaki mást szeretsz?! – dühöngött a démonlány. Szeretet?! Ne légy ostoba… - fordított hátat. Tudom ki az! – ordított most már könnyes szemmel – Megölöm! Megértetted, megölöm! – mondta és elfutott. Kagome eközben kimászott és felöltözött. Meglepve sétált a szellemhez. Ki a szerencsés? – Nem tudom, miről beszélsz. – Tudod te azt. Kit szeretsz? – érdeklődött Kagome. Ostoba halandó. – Elég komolynak látszott. Mi lesz, ha tényleg megöli? – Ölje, feltéve, ha megtalálja. Elég nehéz olyas valakit megölni, aki nincs. – Ha te mondod. – hagyta rá a szellemre, majd visszaballagtak a kunyhóba. Sesshoumaru nem távolodott a lány mellől. Akárhová ment, mindig mellé telepedett. Kagome egy kicsit furcsállotta, de nem tette szóvá. Lassan elaludt. A szellem ott ült fölötte, ugyan úgy mint anno Inuyasha. Figyelte a lányt, minden apró mozzanatra felkapta a fejét. Félt… félt, hogy elveszíti azt, akit szeret. Magának is nehéz volt bevallani, de szerette… szerette Kagomét! El kell mennünk innen! – ébresztette a szellem Kagomét. El, de hát itt fognak keresni! És miért kell egyáltalán elmennünk? – Uyoko… - Azt mondtad, nem kell tőle félnünk. – Nem, de én nem tudom megölni. Ha egy férfi eljegyez egy démont, esküt tesz, hogy soha nem bántja. – Mit számít neked egy eskü? – Varázslat… nem engedi, hogy bántsam. - És Uyoko ő nem tett ilyen esküt? - Ezt csak férfiaknak kell, nőkre nem vonatkozik. – mondta lenézően. Értem. És mégis hova akarsz menni? – Nem tudom… - morgott – Amerre a szél visz… - Azért ennél nekem pontosabb úti cél kell. Keressük meg Sangoékat. – javasolta. Rendben. – egyezett bele. Egy kis idő múlva már úton is voltak. Kagoménak még mindig nem volt tiszta mitől fél Sesshoumaru. Többször is rákérdezett, de csak a szokásos “ostoba halandó” leszólást kapta válaszként. “Egyszer már sikerült valamennyire közel kerülnöm hozzá, de most megint úgy viselkedik velem, mint azelőtt. Én egyszerűen nem értem…” – sóhajtozott a lány és mélabúsan baktatott Sesshoumaru mellett, aki követte Mirokuék illatát. Este tábort vertek. A szellem tüzet rakott, mert eléggé csípős idő volt. Kagome mellé telepedett. Nagyon fázott, így közel ült a tűzhöz. Egyszer csak magán érzett valami meleget. Hátrafordult, látta hogy Sesshoumaru kimonója van a hátán. Köszönöm. – mondta hálás szemekkel. Sesshoumaru nem válaszolt, csak elfordult. Kérdezhetek valamit? – szólalt meg végül a lány. Kérdezz? – A kendő a szívednél. Megtartottad… - Meg, szép piros színe van. – Szép piros, akkor miért a szívednél hordod. – Nem megy a sárga-kék övemhez. – Aha. – mosolyodott. Kagome közelebb húzódott és vállára hajtotta fejét, úgy aludt el. Másnap újra útra keltek, de most sokkal oldottabb volt a hangulat. Bár a szellem még mindig fagyosan baktatott előre, Kagome sokat kérdezett tőle és ő válaszolt. A múltjáról faggatta. Sesshoumaru meg mindent elmondott neki Uyokoról. Hogy mikor tíz évesek voltak Inutashio megegyezett Marával, hogy ő elveszi a lányát. Hogy Uyoko mindig is odavolt érte, de őt nem különösebben érdekelte. És hogy soha nem akarta és soha nem is fogja feleségül venni. És mikor már esteledett, újra tábort vertek. De, ha Uyoko ennyire szeret, nem lehet rossz “ember”. Adhatnál neki egy esélyt. Talán mellette megtalálod a boldogságot. - De én nem szeretem őt. – visszhangzott az egyszerű felelet. Hát igen nehéz bármit is szerelem nélkül tenni. Az ember nem akar azokkal együtt lenni, akiket nem szeret. Például, te is szereted Rint és akármennyire nem, mutatod ki, Jaken is a szívedhez nőtt. Nem igaz? - De… És veled mi a helyzet? Szeretsz az öcsémmel utazni? – Igen, ők mind a barátaim. Szeretek Inuyashával utazni. – Sesshoumaru tekintete mélyen a lángokba révedt és keserűen mosolygott. Mintha most jött volna rá egy nagyon fontos dologra. Mi a baj? – kérdezte ártatlanul Kagome. Ostoba nem értesz te semmit. – komorodott el a szellem. Akkor magyarázd el! Mit kéne, értene? – Sesshoumaru nem felelt. Elfordult, felállt, majd elballagott. Magára hagyva ezzel az értetlenkedő lányt. Kagome csak nézett arrafelé amerre a szellem eltűnt. És lassan elaludt. Most meghalsz! – hallatszott a kiáltás kilométerekre. Kagome ijedten riadt fel álmából. Nem értette mi történt. Fel akart állni, de csak ekkor jutott el az agyáig: leszúrták. A lány hasából egy kard állt ki, felette egy szellemnő kacagott kárörvendően. Sesshoumaru ekkor ért oda. Kagome! – üvöltötte, mikor meglátta a kínba nyögő lányt. Mi a baj kedvesem? – kacagott Uyoko, majd felé vette az irányt és belé is, belé meresztette szablyáját – Szenvedj csak, én is szenvedtem miattad. – guggolt le a lány mellé – Ezek a halandók olyan törékenyek. – folytatta csevegő hangon. Mi… miért? – nyögött fel még utoljára Kagome. Mert téged szeretett… - mondta már szomorú hangon, kifejezéstelen arccal – Elmulasztottad az átkom, mondjuk nem értem, hogyan tudtad… mindegy, elveszem az életed. - Ekkor Sesshoumaru, hirtelen felpattant és éles karmait Uyokóba mélyesztette. Arca dühös volt és elszánt. Ho… hogyan? – préselte ki még magából, majd semmivé foszlott. Sesshoumaru azonnal Kagoméhoz sietett. Elkésett… A lány mozdulatlanul hevert a tűz mellett. Tekintette üvegessé vált. Szeme, mely eddig melegséggel volt tele, most rémisztően üres volt és hideg. Körülötte minden a vér mámorító illatába burkolózott. A szellem egy kicsit megtorpan. Olyan keservesen nézett végig a lányon, amilyet még ember nem látott. Kagome… Miért?! – ordított fel – Miért?! – csordult le könnye. A fák is vele sírtak, a szél szomorúan sepert végig a tájon és vitte tovább a hírt: Kagome meghalt. Ahogy a lány ajkán kicsordult a vér, lecseppent a földre, vörös rózsák nyíltak belőle. Ahogy kibomlottak, harmatcseppek estek le róluk és azokból is virágok nőttek. - Miért?! Miért pont ő?! – ölelte magához. Ekkor hasított bele a tudat: “A Tenseiga!” Leemelte az oldalán lógó kardot és keresett valamit. “Nem látom őket, miért nem látom őket?!” – átnézett a rózsákra – “Mit csinálnak ezek?” – vagdalta le a rózsákat gyűjtő küldötteket. Mikor már minddel végzett a virágszirmok megelevenedtek és visszaszálltak a lány testébe. Kagome hirtelen felcsuklott, kiadott valami lélegzésre emlékeztető hangot, majd újra visszaesett. Elájult. “A Tenseiga csak egy esély az életre, nem gyógyít be minden sebet…” A szellem ölébe fektette a lányt és bekötözte a vágást hasán. Meglepően jól csinálta. Nézte Kagomét és várta mikor ébred föl. Kagome másnap reggel mozgolódni kezdett. Kinyitotta szemét és az első, amit meglátott az Sesshoumaru volt. A szellem ölében feküdt. Jó sokáig aludtál. – szólalt meg végül a youkai. Mi… mi történt? – Megtámadtak, meghaltál, feltámadtál, aludtál, felébredtél, élsz. – összegezte röviden. Megmentettél. – Sesshoumaru nem felelt – Uyoko… azt mondta… - Azt mondta, szeretlek… - felezte be. Igen… és meg akartam kérdezni… hogy ez… hogy ez igaz-e… - nyögte ki végül Kagome. Igaz. – felelte higgadtan Sesshoumaru és kérdőn a lányra tekintett. É… én – pirult el megint a lány – Tudod… én nem tudom, mit érzek. – Értem az öcsémet szereted. – Ne… nem tudom! … Megtennél nekem egy szívességet? … Várhatnék a válaszadással. Tudod, most teljesen össze vagyok zavarodva. – Persze. – mondta fagyosan. Ennyiben maradtak. Így indultak tovább Mirokuékhoz. Út közben nem nagyon beszélgettek, csak pár szót váltottak lényegtelen dolgokról. Mindketten zavarban voltak, csak egyikük jobban kimutatta, másikuk nem. Egy pókdémont leszámítva semmi nem akadályozta útjukat. Békésen odaértek a faluba. Sesshoumaru beleszagolt a levegőbe, majd megállapította, barátaik a fogadóban vannak. Jó napot! – köszönt be illedelmesen a lány. Isten hozta! – lépett elő a fogadós. Kagome! – hallatszott ekkor egy kiáltás és egy kétségbe esett hang is: Pedig már majdnem sikerült. – ez utóbbi Mirokutól, előbbi pedig Sangótól származott. Kagome mit kerestek ti itt?! – rohant a démonirtó barátnője felé. Sango! Hosszú történet, de nem számít. Végeztetek? – Igen. – Meg kell keresnünk Inuyashát! Nem, nem kell. – lépett be egy dühös hanyou egy rókadémonnal, aki egyből Kagome nyakába vetette magát. Inuyasha? – Nem a télapó. – ezen, mindenki jót nevetett, mi tagadás Inuyasha tényleg hasonlított a mikulásra – Ott kerestelek a kunyhóban, de nem voltál sehol. Azt hittem valami baj történt. – Bocsáss meg Inuyasha. Nem tehetünk róla megtámadtak. – Megtámadtak! – heveskedett a félvér. Nyugodj meg! Már elintéztük Sesshoumaru végzett vele. Tényleg. – fordult most a szellemhez – Nem azt mondtad, hogy te nem ölheted meg? – Én se tudom, hogy sikerült, de ez most nem lényeg. – Mi történt? – érdeklődött a szerzetes, És Kagome mindent elmesélt. Természetesen a szerelmi vallomást nem, jobbnak látta, ha kihagyja. Mikor a történet végére ért már késő este volt. Ott éjszakáztak. Másnap reggel újult erővel indultak Kaelde anyóhoz a többiekért. Az úton többször is letáboroztak. Kagome álmatlanul forgolódott hálózsákjában. “Most mit tegyek. Mindkettőjüket nagyon szeretem. Nem tudnék dönteni…” – gondolkozott és igyekezett a kerülni a testvérpár tekinteték. Mikor Kaelde anyó falujához értek Rin már messziről szaladt a szellem felé. Mikor odaért gazdája nyakába ugrott és átölelte. Jól bántak veled? – kérdezte Sesshoumaru apáskodóan. Jól. Nagyon jókat játszottam. – A szellem hátrafordult és Kagome szemébe nézett. A lány tudta választania kell. Marad Inuyasháékkal, vagy elmegy a Sesshoumaruval. Nehéz volt ez neki. Már mindenki őket nézte. Kagome, mi folyok itt? – törte meg a csendet Inuyasha. Senki nem felelt. Kagome! Mi folyok itt?! – kérdezte kicsit ingerültebben a hanyou. Választania kell. – hangzott a nyíl egyenes válasz Sesshoumarutól. Választania? De hát miben? – Én vagy ő? – nézett a youkai, Kagoméra. Nem akarok választani! – De muszáj. – Hosszú hallgatás… Inuyashával utazom, de ettől függetlenül én nem leszek az ellenséged. Ha szükségetek van rám, csak gyertek nyugodtan. Még nem tudom, mit hoz a jövő, de szeretlek, téged is, meg Inuyashát is. – mondta végül és egy puszit nyomott Sesshoumaru és Rin arcára, majd pedig Jakentől is elbúcsúzott. (Isten tudja miért, nem volt kedve pusziszkod ni egy “békával”) Sesshoumaruék távoztak, lassan eltűntek a rengetegben. Kagome csak állt ott és nézte őket, amíg bírta. Kagome, mi volt ez az egész? – vonta kérdőre Inuyasha – És miért előttünk pusziszkodtok a bátyámmal? - Inuyasha, hogy lehetsz ennyire érzéketlen tuskó. – ordított Kagome. Én érzéketlen?! Te hisztis fruska! – Hazamegyek! – Menj csak! Ki kérte, hogy maradj?! – Elegem van belőled! Ül! Ül, ül, ül, ül, ül! - Már megint kezdik! – sóhajtott Sango. Gyere, menjünk! Ez még eltart egy ideig. – azzal Mirokuék magukra hagyták a veszekedő párt.